Hétfőn mindig azt mondom magamnak, hogy többet már nem megyek az idén medvézni, mert már hideg van, vagy, hogy már úgyis legtöbbször csak hiába várakozok, így meg úgy... Aztán eljön a hét vége és ismét hajt valami az erdőbe. Hiába, hogy legtöbbször olyankor jönnek a macik mikor már sötét van vagy egyáltalán nem is jönnek, jó ott lenni, hallgatni a csendet, elmélkedni és reménykedni, figyelni ahogy lemegy a nap és a sötétség ráborul a tájra. Talán ez valami betegség?
A világrekord döntögetés hétvégéjén fotóztam utoljára macianyukát a bocsaival. Augusztus óta szépen fejlődtek a kicsik, most már a bundájuk is alkalmas lesz, hogy a téli fagyokban megvédje őket:
*
**