Nyári emlékek

Nem tudom más hogy van ezzel, de én már meguntam a telet. A tavasz közeledtét várom és az utóbbi napok enyhe, szeles időjárása reményeket ébresztett bennem, hogy már nincs messze a várt évszak.
Közben átnézegettem a tavaly nyári fotóimat mert tulajdonképp a lessátrazós periódust szeretném ha már itt lenne, de hogy ne vádolhasson senki telhetetlenséggel, a tavasz virágaival is megelégednék ha már nyílnának. Na de egyelőre maradjunk a nosztalgiázgatás mellett...

Az ivói madáritatós próbálkozásaim mellékterméke a két első fotó. Egy cicát ábrázol aki ösztöneitől hajtva a házunk mellett lévő fiatal fenyőerdőben és annak szélén vadászgatott amíg én fotózgattam. Az első képen kíváncsian figyel engem, hogy vajon mit leskelődhetek a sátram kémlelőnyílásain keresztül. Ezen a képen még makkegészséges jószágnak látjuk:

Hét nap múlva szintén meglátogatott és ivott az áldozatai vizéből, de már nem tűnt annyira egészségesnek, valószínű hogy egy róka vagy más nagyobb ellenség tépázhatta meg a bundáját, ropogtatta meg az állkapcsát. Alig tudott szegény inni és nem is tudta rendesen becsukni a száját. Na, de így jár akinek madárhusira fáj a foga... A továbbiakban nem követhettem nyomon a felépülését, de gondolom meggyógyult mert azt hallottam, hogy a macskáknak hét életük van, valósággal elpusztíthatatlanok.

A harmadik fotón a vizslát látjátok akiről írtam, hogy a gátas lessátrazásaim alatt hozzám szegődött. Ősszel már nem láttam őt, remélem nem ették meg a farkasok...
Itt még gondtalanul és szabadon hűsöl a sekély vízben épp a sátram előtt. Nem tudtam rá haragudni, nagyon kedves, barátságos kutyus volt, a légynek sem ártott.